Az utóbbi id?ben többször kérdezték t?lem magyarországi barátaim, mi itt Kárpátalján mit érzékelünk abból, ami Ukrajnában zajlik. S?t, volt olyan barátom is, aki még decemberben felhívott és azt mondta: „Éva, gyertek haza". Legalább százszor elhangzott a kérdés: „Miben segíthetünk nektek?". De a válaszom mosolyogva (mert jólesett a tör?dés) mindig egy és ugyanaz volt: „Itt minden a legnagyobb rendben van, a háború borzalmai nem érintenek bennünket".

Ezt éreztem ma reggelig. A vasárnapi szentmise után ugyanis az állami óvoda egyik munkatársa arra kért, hogy segítsek egy családon, akik Donyeckb?l menekültek Kárpátaljára, ugyanis mivel az állami óvoda két hónapra nyári szünetre megy, az óvodás korú kis Lizát a mi óvodánkba kellene befogadnunk. Az els? gondolatom az volt: „Éppen hozzánk?! Egy magyar közösségbe?!"
De ma reggel megláttam a kislányt édesanyjával... Félelmet és a kétségbeesést láttam a szemükben, a kislány egy plüss kutyust ölelt magához. Liza er?sen szorította a kezemet és ezeket a szavakat ismételgette: „Én nem tudok magyarul, de mi mást lehet tenni.. . meg fogok tanulni, mert ilyen az élet..." Ezt a mondatot többször is elmondta.

Istenem! Ez a gyermek mindössze 5 éves! És az életr?l beszél?! Pedig neki még csak az élet másik oldalát kellene ismernie, a felh?tlen oldalát, ahol játék, szívb?l jöv? nevetés és embertársai szeretete veszi körül.

Puliszka Éva
az aknaszlatinai Szent Anna óvoda vezet?je