„A feleségemmel annak idején itt voltunk nászúton, Kárpátalján. Nagyon örültünk annak, hogy már ismerős helyre kerültünk, de soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen helyzetben kell majd ide visszatérnünk.” – mondja Artem, aki a családjával együtt Zsitomirből érkezett.

„Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy egyáltalán ide jöjjek-e, mert a családom, a szüleim ott maradtak Zsitomirben”- osztja meg velünk Jana.

Ebben a kisfilmben Szinyákra látogatunk, ahol a Lelkigyakorlatos Ház kb. 40 főnek ad otthont, többnyire a Neokatekumenális Út közösségéhez tartozó családoknak. Az interjúban az ő tanúságtételüket hallhatjuk.

***

-      Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ismét jelentkezik az egyházmegyei Szent Márton Karitász. Üdvözöljük önöket Szinyákról. Meglátogattunk egy menekült szállást, ami a lelkigyakorlatos házban található. Jelenleg és a neokatekumenátus közösség tagjai laknak most itt családjaikkal. Különböző helyekről érkeztek: Rovnóból, Zsitomirból, Kijevből. Elbeszélgettünk egy családdal. Lassan már három hete zajlik ez a háború. Így eléggé borzalmas szembesülni az emberek tanúságtételével, hogy mi elől menekülnek. Most azért választottam a Szent Mihály szobrot háttérnek, mert hisszük, reméljük, hogy ez véget ér, nem fog sokáig tartani. Azért is kezdtük a mai napot misével. Itt tartottuk a szentmisét, amit egy Kharkovból menekült domonkos atya mondott nekünk. Ebben a nehéz időszakban, ebben a szolgálatban fontos, hogy tartsunk lelki szüneteket, ahol mi is feltöltődünk és tudjuk segíteni továbbra is az embereket. Számítunk az önök imáira is, köszönünk minden támogatást. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

-      A nevem Artem, ő a feleségem, Marianna, ők a gyerekeink, Emma az idősebb, Ira a kisebbik, és még egy kisfiút várunk. Zsitomirból jöttünk, a neokatekumenális közösség tagjai vagyunk. Azért jöttünk ide a gyerekekkel, hogy kivárjuk a háború végét. A háború első napján 5.30-kor kezdték bombázni a közelünkben lévő Ozerne városában található katonai repülőteret. Nagyon jól hallottuk, ahogy repülnek a rakéták és a repülők, és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk valahová távolabb a várostól. Kezdetben vidékre mentünk, Zsitomirtól 50 km-re. Egy darabig többé-kevésbé csend volt ott, de aztán jöttek a repülők és a helikopterek, egyre több és több. Figyeltük a rakétákat, amelyek felettünk repültek Kijev irányában. Nekünk is voltak Kijevben ismerőseink a közösségből. Figyelmeztettük őket, írtunk nekik, hogy vigyázzanak, mert repül a rakéta, aztán becsapódott. A feleségemmel annak idején itt voltunk nászúton Kárpátalján. Jártunk Munkácson, Ungváron. Voltunk néhány kávézóban, sétáltunk a központban, többé-kevésbé ismerjük a várost. Nagyon örültünk annak, hogy már ismerős helyre kerültünk, de soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen helyzetben kell majd ide visszatérnünk.

-      A szüleim most Zsitomirban vannak, most még egyenlőre csend van ott. Repültek rakéták, de főleg a környékbeli falvakba. Édesanyám szerint ez nagyon ijesztő, mert este lekapcsolják a villanyt, teljes a sötétség. Az utcák teljesen sötétek. Nagyon sokan elmentek. Például egy tízemeletes épületben néhány ablak világít, és igen nagy a csend. Reggelente mindig rohannak munkába emberek, nagyon sokan, de mára már nagyon kevesen maradtak, a többség már elutazott.

-      Isten nagyon irgalmas hozzánk, nagyon jó feltételek között élünk, hálásak vagyunk mindenkinek, aki itt fogad minket, minden szlováknak, lengyelnek, magyarnak, mindenkinek, aki segít, az ukránoknak is, akik folyamatosan azon munkálkodnak, hogyan segíthetnek, és nem hagynak el minket. Lengyelországból is sok adomány érkezik. A szüleim Lengyelországban élnek, és most minden lengyel segít, még azok is, akik fizikailag nem tudnak, de lelkileg nagyon támogatnak. Nagyon jól vagyunk, szeretnénk, hogy minél előbb vége legyen ennek az egésznek és hogy hazatérhessünk. Mindenki, mindenki szeretne minél előbb hazatérni.

-      A nevem Jana, Zsitomirból származom, a neokatekumenális közösségből, a Szent Zsófia plébániáról. Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy egyáltalán ide jöjjek-e, mert a családom, a szüleim ott maradtak. Édesanyámat ugyanis megműtötték az egyik lábán, pont két nappal a háború kezdete előtt. Reggel 7 órakor felhívtak a kórházból, hogy sürgősen el kell szállítani őt.  Aggódtam amiatt, hogy hogyan fog mindez lezajlani. Van egy nagymamám is, akinek nemrég amputálták a lábát, mert üszkösödött. Ezek nagyon nehéz pillanatok voltak. Az utolsó pillanatig próbáltam Zsitomirban maradni, de amikor elkezdődtek a mindennapos robbanások, nem bírtam tovább.  A legrosszabb pedig az, ha a rakéta nem azt a katonai infrastruktúrát találja el, amire céloztak, hanem mást. Nekem is van két ismerős baráti család, akinek a házába csapódott a lövedék, pedig jóval távolabb volt a katonai célponttól. Amikor hallottuk, hogy robbanás történt azon a környéken, abban reménykedtünk, hogy minden rendben van, mert elég messze vannak ettől a helytől, de kiderült, hogy a barátnőm meghalt. Ott maradt a gyermeke és a férje. Ők szintén nyugat Ukrajnába utaztak most. Aztán szó szerint 2-3 nap múlva hallom, egy másik ismerősömről, hogy a rakéta egy kollégiumot talált el, ahol civil emberek éltek, nem katonaság. Hála Istennek mindenki túlélte, de az épület összedőlt, már nincs hol lakniuk. És persze, amikor mindezt látod, nehéz döntést hozni, elmenjek-e, mert a szívem nem tud megnyugodni, az egész családom ott van, én pedig itt vagyok. De látom, igaz az, hogy Isten támogat minket, nem hagy el. Mindenkinek megvan a küldetése. Kinek a szó, kinek az ima... Tetszett, ahogy mondták, hogy mindenkinek megvan a maga frontja, és nem szabad ítélkezni mások felett. Valaki elment, valaki maradt, mindkettő helyén való, valaki segít, valaki csak otthon van, próbál nyugton maradni, ezek mind normális dolgok. Ahogy idejöttem, magamban hallottam egy hangot, hogy nem hiába jöttem ide, mert nem én kerestem ezt az utat. Arra gondoltam: "Nos, talán elmegyek, mint minden ember, ha valóban veszély fenyeget, mert nem akarod elhagyni a házad." De az történt, hogy a szomszédok autójában volt egy szabad hely, és akkor megértettem, hogy nem véletlenül vagyok itt. Az, hogy itt vannak testvérek, hogy nem vagyok egyedül ez a támasz számomra. Isten pedig békét ad, mert eddig viszonylag nyugodt itt. Ha az első naptól fogva hiszed, hogy a jó legyőzi a rosszat, akkor az reményt is ad.